Sélei Annamária HR-vezetői pályáját hagyta ott a lakberendezés kedvéért. Lépett, mielőtt kiégett volna, és másoknak is ezt javasolja. Szerinte az életünk közepén még bőven van annyi idő, hogy akár egy teljesen új karriert is felépítsünk, és abban ki tudjunk teljesedni. Ez a felismerés sokszor adja meg a bátorságot, hogy merjünk belevágni valami teljesen másba.
„Nem tudnám egyetlen pillanathoz kötni, hogy mikor döntöttem el: az eddigi HR-vezetői karrieremet hátrahagyom és lakberendezéssel, látványtervezéssel szeretnék foglalkozni. Ahogy teltek az évek, valahogy egyszer csak megérett bennem, hogy itt az idő. Minden adott volt hozzá: elvégeztem az iskolát, megszereztem a szükséges végzettségeket, sőt, már voltak kisebb megbízásaim is. Egy ponton túl pedig fizikailag és lelkileg is éreztem, hogy nem tartható az, hogy hétvégén és éjszakánként, a főállásom mellett készítsek látványterveket.
Nagyjából hat évvel ezelőtt kezdődött nálam az egész folyamat: a tanulás, az érdeklődés, az első rajzolgatások. Akkor még egyáltalán nem gondoltam, hogy ebből majd valódi munka lesz, inkább egy távoli jövő lehetőségének láttam. Tudatos döntés volt elkezdeni, de nem úgy, hogy majd egyszer feladom a HR-es pályámat huszonöt év után, és teljesen erre állok át.
Nem akartam megvárni, amíg kiégek, és ahogy egyre több kreatív projekt talált meg, egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy eljött az ideje annak, hogy azzal foglalkozzak, ami igazán feltölt. Rajzolni mindig is szerettem, ez régóta része volt az életemnek. Az első vonalak, az első kis skiccek valahogy természetesek voltak, és ahogy elkezdtem komolyabban foglalkozni vele, úgy éreztem, mintha visszataláltam volna valami nagyon saját, nagyon otthonos világba. Ez a szerelem, ami a rajzolással és a tervezéssel kezdődött, végül odáig vezetett, hogy úgy döntöttem: belevágok, és mostantól ezt csinálom igazán.
Terveztem mintákat, tapétákat, sőt, díjat is nyertem már, és most is készül egy saját, egyedi tervezésű tapétakollekcióm. Ezeket kézzel kell megrajzolni, szóval nem elég csak a szoftveres tudás, valódi rajzkészség is kell hozzá.
Ami pedig külön lendületet adott ahhoz, hogy elhiggyem, képes vagyok vállalkozni is, az teljesen más irányból érkezett. Több mint öt évvel ezelőtt váratlanul megörököltem egy céget, amihez semmi közöm nem volt: egy műszaki vizsgabázis került a nevemre. Teljesen idegen terep volt, de mégis bele kellett tanulnom, és megtapasztaltam, hogy képes vagyok olyan dolgokat is megugrani, amelyek elsőre lehetetlennek tűnnek. Ez a tapasztalat sokat adott ahhoz az önbizalomhoz, ami később a lakberendezői pályaváltásban is erőt adott.
Rájöttem, hogy van egyfajta »skillsetem«, amit magammal hoztam az évek során: vezetői tudás, rengeteg tréning és élettapasztalat. Ezekre támaszkodva képes voltam a céget működtetni, majd végül el is adni. Ez az élmény volt az, ami mélyen megmutatta számomra, hogy ha egy ennyire idegen, tőlem távoli területen is helyt tudtam állni, akkor miért ne tudnék sikeres vállalkozást építeni abban, amit igazán szeretek?
Amikor HR-esként emberekkel foglalkoztam, rengeteg különböző élethelyzetet láttam, és sokszor találkoztam olyanokkal, akik éppen válaszút előtt álltak. Különösen nőknél vettem észre, hogy gyakran ott van bennük a vágy a váltásra: sokszor már ötletük vagy konkrét szakmájuk is van, amit kipróbálnának, mégsem mernek lépni. Gyakran tapasztaltam, hogy saját magukat beszélik le a váltásról, anélkül, hogy bármilyen visszajelzést kaptak volna arra, hogyan teljesítenek egy másik területen.
Szerintem ez részben életkori sajátosság is. Az életünk közepén még bőven van annyi idő, hogy akár egy teljesen új karriert is felépítsünk, és abban ki tudjunk teljesedni. Ez a felismerés sokszor adja meg a bátorságot, hogy merjünk belevágni valami teljesen másba.
Interjúztatóként szinte mindig biztattam azokat, akikkel a karrierváltásuk közepén találkoztam. Nem adtam konkrét tanácsot – az nem az interjú feladata –, inkább kérdéseken keresztül próbáltam segíteni abban, hogy maguk jöjjenek rá: ha valóban csillogó szemmel beszélnek egy új irányról és már tettek is lépéseket, akkor érdemes folytatniuk az utat. Konkrét példám egy hölgy, aki call centeresből lett fitneszedző, és azóta is boldogan dolgozik a saját területén.
Persze voltak olyan helyzetek is, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy valaki inkább csak menekül, mert nem találja önmagát. Ilyenkor a váltás önmagában nem oldja meg a problémát, mert a valódi változás belül kezdődik. Az biztos, hogy a kiégést nem érdemes megvárni, mert onnan sokkal hosszabb az út: előbb fel kell állni, és csak utána lehet építkezni.
A karrierváltás nem arról szól, hogy menekülünk a jelenünkből, és nem is feltétlenül a kreativitás kereséséről. Sokkal inkább arról, hogy megtaláljuk azt, amiben hiszünk, és amiben önazonosnak érezzük magunkat. Ha valóban érdekel az új irány, és hajlandó vagy tanulni, építeni, kockázatot vállalni, akkor a félelem előbb-utóbb eltűnik. És egyszer csak megérkezik az a fajta nyugalom, amit csak az adhat, ha tudod: a sajátodat építed.
Amikor beiratkoztam a lakberendezői képzésre, nem is voltam benne biztos, hogy valaha dolgozni szeretnék ezen a területen. Azt gondoltam, hogy majd rajzolunk, színeket válogatunk, látványtervet készítünk. A valóság azonban teljesen más: kapcsolási rajzok, gépészeti tervek, helyszíni mérések, költségvetések – mindez a szakma része.És sokan pont ezen a részen véreznek el. A mi csoportunkból nyolcan indultunk, és ketten maradtunk, akik valóban ezzel foglalkozunk.Természetesen rajzolni is sokat kell és én a látványterveket is magam készítem, nagyon szeretem. Óriási előny volt számomra, hogy a korábbi vállalati tapasztalataimat bele tudtam tenni az új szakmámba. Tudtam költséget tervezni, tárgyalni, ügyfelet kezelni – és ez az, ami miatt ma meg tudok élni a lakberendezésből. A művészi oldal önmagában sokszor nem elég. Ez is egy fontos üzenet mindenkinek, aki váltáson gondolkodik: a szenvedély kell, de üzleti szemlélet nélkül nagyon nehéz fenntarthatóvá tenni az álmot.”
