Bódy Gergő műsorvezető az elsők között karolta fel az Életem közepe ügyét, és hívott meg bennünket társaival együtt a rádióműsorába. Nagyon jó hangulatú beszélgetés volt, ezt folytattuk most kettesben a budapesti Benczúr utca sarkán.
„Az elmúlt egy évben jöttem rá, hogy valójában már két-három éve életközepi kihívásokkal küzdök. Először csak azt éreztem, hogy semmihez nincs kedvem, állandóan fáradt vagyok, és elkapok minden betegséget. Persze, a kislányunk folyamatosan hozta haza a bacikat az oviból, de azért ez nem volt mindenre magyarázat.
Minden egyszerre zúdult rám. Kevesebb műsorvezetői felkérés érkezett, a feleségemmel úgy éreztük, fordulóponthoz értünk a 15 éves házasságunkban, ráadásul egy szívizomgyulladás miatt az orvos még a bevásárlószatyor cipelésétől is eltiltott.
Úgy éreztem, az élet minden területén akadályokba ütközöm.
Hiába tanultam korábban pszichológiát és pedagógiát, hiába voltam 15 éven keresztül a Momentán társulat pszichológiai estjeinek moderátora, sokáig nem ismertem fel, hogy amit megélek, az bizony az életközepi válság.
Füredi Júlia a kiégésről szóló könyvében írja: 35 és 50 között mindenkinél eljön ez az időszak. Nem múlik el két hét alatt, hanem olyan, mint a kamaszkor – évekig tartó átalakulás.
Úgy érzem, még a folyamat elején járok, de a legnehezebb részen talán túlestem akkor, amikor hónapokig kímélnem kellett magam. Szinte nyugdíjasként éltem: délutánonként két órát aludtam, hogy kipihenjem a délelőttöt. Egyetlen nap is elképesztően hullámzó tudott lenni: reggel tetterősen ébredtem, délutánra viszont összeomlottam.
Én erről bátran beszélek. Tudod, mi derült ki? Hogy nem vagyok egyedül. Nemrég két régi ismerőssel találkoztam ugyanazon a napon. Amikor megkérdezték, hogy vagyok, nem legyintettem, hogy »jól«, hanem őszintén elmondtam, hogy nehéz fél év van mögöttem. Mindketten felsóhajtottak: ők is ebben vannak, és eddig azt hitték, csak velük van a baj. Ezért gondolom, hogy egyáltalán nem ciki kimondani, ha épp nem vagyunk rendben.
A gyógyulás időszakában olvastam Oliver Burkeman Az élet rövid című könyvét – bár a magyar cím elég lehangoló, az eredeti Four Thousand Weeks sokkal jobb. Két gondolat különösen megmaradt bennem. Az egyik: az időt gyakran ellenségnek tekintjük, pedig ha mindenre hagyunk elég időt, könnyebb lesz az életünk. A másik: legyünk fókuszáltabbak, és ne görgessük folyton a telefonunkat – azzal csak a Szilícium-völgynek termelünk újabb dollárokat.
Úgy érzem, még mindig a krízis elején tartok, de már nem a legelején. Már túl vagyok a legnehezebb szakaszon, bár könnyen kibillenek, ha rajtam kívül álló okok miatt nem úgy alakul valami, ahogy az új erőmmel és lelkesedésemmel elterveztem.
Ugyanakkor látom, mennyit változott a gondolkodásom. Ha tavaly ülünk le beszélgetni, azt mondom: az elmúlt 20-25 évben annyit dolgoztam, hogy nem értem, miért nem ismeri el a világ, hogy én egy igazi ajándék vagyok. Ma viszont inkább úgy érzem: nem én vagyok az ajándék, hanem maga a lehetőség, hogy minden nap felkelhetek. Hogy itt ülünk és beszélgetünk. Hogy utána bemegyek a rádióba és műsort vezetek. Teljes életet akkor is lehet élni, ha húsz embernek okozok örömet – nem kell annyi követő, mint amennyi Kasza Tibinek van.”
