Szücs Szilvi az Anyapara blogon kezdett el a kamaszokról írni, később kamasz-szülő mediátor lett. A szülők és a gyerekek között közvetít, de egyre nagyobb volt rá az igény, így szülői támogatást is nyújt. Ő is karrierváltó: szociológusból lett mediátor, majd Kognitív viselkedésterápiás konzultáns éppen valamikor az élete közepén. Ő lesz az Életem közepe klub január 14-i estjének egyik szakértője. Téma: a család.
„Valamikor 40 és 45 éves korom között érkezett meg hozzám az életközép gondolata. Először csak a gondolat, és jóval később kapcsolódott hozzá az érzés is – lelki és testi értelemben egyaránt. Ha a kognitív vonalon maradok, akkor először a negatív, automatikus gondolatok jöttek, és csak évekkel később érkezett meg hozzájuk az érzet. Ez érdekes, mert általában a kettő együtt jár. Most, hogy beszélek róla, realizálom, hogy gondolatban már negyven körül ott volt, de igazán megérezni csak 45 és 50 között kezdtem.
Hozzáteszem, hogy nálam az önismeret folyamata valójában csak 40 éves korom körül, a válásommal kezdődött. Hogy min változtattam akkor? Végig mentem egy elég hosszadalmas önismereti folyamaton – ami, úgy nézem, szorosan kapcsolódott az életközepi időszakhoz. Ennek során rengeteg felismerés született bennem, amelyek végül elindították a változást.
Nemrég hallottam valahol, hogy a mai fiataloknál, tehát mondjuk a húszas éveikben járóknál, a következő negyven évben várhatóan két-három teljes karrierváltás is lesz. Nem munkahelyváltás, hanem tényleges karrierváltás. Szülőként ez azért fontos, mert teljesen más mindsetre lesz szüksége a mostani fiataloknak és a lexikális tudás helyett olyan fejleszthető és már gyerekkorban tanulható képességekre, amiben a szülőknek óriási szerepe van. Merthogy talán nem is baj, hiszen lehet, hogy élete során kétszer-háromszor is teljesen más területen fog dolgozni. És ez azért is izgalmas, mert az én nagyjából ötvenes korosztályomban a karrierváltás még egyáltalán nem volt természetes dolog.
Az én karrierváltásom fokozatosan zajlott, mert alapvetően óvatos és biztonságra törekvő ember vagyok. Sokáig párhuzamosan futott a „normál” karrierem – ha nevezhetem így – és az Anyapara projekt, amit nagyjából 10–12 éve indítottam el, eleinte a munkám mellett. Aztán körülbelül 5–6 éve kezdtem el a mediációval foglalkozni, szintén a főállásom mellett.
A nagybetűs karrierváltás körülbelül két éve történt, amikor ott mertem otthagyni a főállásomat. Szociológus vagyok, vezető voltam egy piackutató cégnél.. Amikor ezt végleg magam mögött hagytam, az jelentette az igazi váltást – onnantól már egyáltalán nem veszek részt a „business” világban. Még csak nem is álmodom róla. Olyan, mintha egyszerűen elvágták volna. Azt hiszem, a váltásom nagyon jellemző rám és a személyiségemre. Nehezen döntök, sokáig halogatok, de amikor megszületik bennem a döntés – vagy ha valami külső esemény kényszerít rá –, onnantól kezdve már határozottan tudom, mit akarok, és el is indulok.”
„Kamasz-szülő mediációval foglalkozom, és látok hasonlóságot az életközép és a kamaszkor között. Mindkettő tulajdonképpen egy normatív krízis. Gyakran az életközepet életközepi válságnak hívják, de nekem jobban tetszik a változás vagy akár a váltás kifejezés, mert a „válság” túl negatívan hangzik. Mert valójában ez az időszak tele van pozitív dolgokkal is.
Mindkettő, az életközép és a kamaszkor is, egy új életszakasz kezdetét jelenti. Az a nehéz, hogy sok családban ez a két folyamat egyszerre zajlik: a szülő éli az életközepi változásait, miközben a gyerek a kamaszkorát. És ez tényleg szerencsétlen együttállás tud lenni. A férfiaknál is megvan ez a korszak, csak kevesebbet beszélünk róla — remélem, egyszer ennek is lesz saját tere. A nőknél ott van a változókor, miközben a kamasz gyereknek is megvan a maga „változó kora”.
Sok családi konfliktus gyökere ebből fakad: a szülő is éppen identitáskeresésben van, és a gyerek is. Csakhogy a szülőnek — elvileg — egy lépéssel előrébb kellene járnia. Még ha el is mondom a gyereknek, hogy „figyelj, most én is változókorban vagyok, ezért hullámzik a hangulatom”, akkor is nekem kell segítenem őt abban, hogy a saját változásait jól tudja megélni.
Szerintem ez egy természetes folyamat, hiszen az életközép egy életszakasz-váltás, ami szinte biztos, hogy mindenkinél elindul valamikor negyven és ötven éves kor között – csak az időzítése és a formája egyéni. De ha valaki előre tudatosan foglalkozik magával, az sokat segíthet abban, hogy ezt az időszakot könnyebben élje meg. Mi több: élvezze.
Ha a felnőtt elkezdi megfigyelni, mi az, ami nehéz számára, és nem rögtön a gyerekére vetíti ki a feszültségét, hanem először magában néz körül – például: mi zavar, mi változik bennem, miért így reagálok –, akkor ez önmagában már egy nagy lépés. Lehet, hogy éppen ez az időszak ad alkalmat arra, hogy egy kapu kinyíljon, és elinduljon valamilyen új irányba.
Azt szoktam mindig mondani aki megkeres, hogy soha nem a külső körülmény vagy helyzet az, ami nehézséget okoz, hanem az, amit gondolunk róla és amilyen érzésünk van ezzel kapcsolatban. Ha ezt sikerül megfigyelnünk és ehhez még hozzátesszük azt is, hogy hogyan reagálunk a helyzetekre, hogyan “küzdünk meg” velük, akkor az már egy lépés önmagunk megismerése felé. Ez még nem önismeret, de egy lépésnek nem rossz. Szücs Szilvi történetét már olvashattátok az előző posztban. De mivel ő lesz az Életem közepe egyik előadója januárban, a szűken vett témájáról is – kamaszok és életközepi felnőttek – is beszélgettünk vele.
