Huszonöt év reklámügynökségi karrier, sikerek és csalódások, majd egy bátor váltás a segítői hivatás felé. Maros-Kovács Emese családterapeuta története arról szól, hogyan válhat az életközép nem lezárássá, hanem újrakezdéssé, és miért érdemes ilyenkor nemcsak önmagunkra, hanem a generációkon át öröklődő családi mintáinkra is ránézni. Ő lesz az Életem közepe klub január 14-i estjének egyik szakértője. Téma: a család.
„Sokáig elképzelhetetlennek tűnt, hogy az a vágy, ami tizenéves korom óta bennem élt, egyszer tényleg az életem középpontjába kerül. Gimnáziumban a pszichológia érdekelt, aztán valahogy a bölcsészszakon kötöttem ki, magyar–angol tanárként diplomáztam. Már egyetem alatt dolgoztam, nyelviskolákban tanítottam, de egyre inkább éreztem, hogy nem a pedagóguspálya az én utam. Diploma után nem sokkal szembejött egy álláshirdetés: asszisztenst keresett egy nemzetközi reklámügynökség. Jelentkeztem, felvettek. Innen lépésenként haladtam felfelé, és a következő huszonöt évben szinte mindent végigjártam – kis magyar ügynökségektől a nagy nemzetközi hálózatokig.
Tele volt ez az időszak izgalmas munkákkal: sokat utaztunk, komoly sikereket értünk el, díjakat nyertünk… de persze komoly csalódások is értek. A versenyszférában egy nagy ügyfél elvesztése gyakran együtt jár állások megszűnésével; ezt én is megtapasztaltam – olyannyira, hogy ugyanaz az ügynökség kétszer köszönt el tőlem, és kétszer hívott vissza. A kényszerű váltások mellett akadt olyan is, amikor saját elhatározásból léptem tovább, és két szülési szabadság is belefért. Huszonöt sűrű év.
Mindig az emberi tényező izgatott a leginkább. Nem a megbízásban álló szöveg érdekelt, hanem ami mögötte van: az egyes célcsoportok motivációi; az, hogy mi áll egy egyéni döntés mögött. Ebben tudtam kiélni a tizenéves kori érdeklődésemet… egyelőre.
Aztán egy barátnőm elmesélte, hogy beiratkozott egy pár- és családterápiás képzésre. Sokat beszélt róla, és nagyon tetszett, amit mondott – én is jelentkeztem. Nem új szakmát kerestem, egyszerűen csak követtem, ami érdekelt.
Miután befejeztem a családterápiás tanulmányaimat, esténként és hétvégente elkezdtem dolgozni párokkal, családokkal. És közben azt is egyre erősebben éreztem, hogy a reklámban már nem tudok ugyanazzal az energiával jelen lenni; közeledik a kiégés, és nem szeretném megvárni. De végleg csak akkor mertem váltani, amikor a férjem bátorított: most kell ezt meglépni, ne halogassam tovább, ne kössem újabb feltételekhez. A coaching-képzés – amelynek köszönhetően egyénekkel is elkezdhettem dolgozni – sok bátorságot és önbizalmat adott. És az is sokat segített, hogy lett egy saját kis helyem, ahol fogadhattam a klienseket.
Ma már teljes mértékben azzal foglalkozom, amire tizennyolc évesen vágytam: embereknek segítek eligazodni saját életükben. Nem megoldásokat adok, hanem teret – új nézőpontokat, támogatást ahhoz, hogy mindenki a saját válaszait találja meg. Hiszek benne, hogy önismeretre és kapcsolati munkára mindannyiunknak szüksége van.
Az Életem közepe eseményen arról fogok beszélni, hogy a családot rendszerként érdemes szemlélnünk. Minden mindennel, mindenki mindenkivel összefügg. Nemcsak a jelenlegi kapcsolataink tartoznak ide, hanem a felmenőink is – az eredeti családunk. Akkor is, ha szoros a kapcsolat, és akkor is, ha már elgyászoltuk őket. Hiedelmek, belső parancsok, kimondott és kimondatlan szabályok öröklődnek tovább akár generációkon keresztül. Egy ember akár hét generációnyi »örökséget« hordoz magában, családalapításkor a hozott két »puttyonyból« áll össze az, amit a következő generációnak továbbadunk. A pár- és családterápia abban segít, hogy megnézzük: mit szeretnénk ebből az örökségből továbbvinni, és mit nem. Feltárjuk, feldolgozzuk, elgyászoljuk, amivel már nem akarunk együtt élni.
Az életközép különösen érzékeny időszak ebből a szempontból. Van, akinél egyszerre jelenik meg az elmúlás – szülők elvesztése, üresedő fészek – és az élet szárba szökkenése a gyerekein keresztül, mások egyedülállóként tekintenek vissza arra, honnan jönnek, mi volt eddig, és mi lehet még előttük. Ez a kettősség – elmúlás és újrakezdés, veszteség és lehetőség – érzelmileg akár nehezen feldolgozható, mégis méltatlanul kevés szó esik róla.
Ebben az életszakaszban felerősödnek a hozott mintáink, és könnyű belesodródni régi sémákba. A terápiában gyakran látom, hogy valaki pontosan ugyanabban az életkorban kerül sorsfordító helyzetbe, mint egy felmenője évtizedekkel korábban.
Én abban szeretnék támogatást adni, hogy merjünk ránézni ezekre a történetekre, megismerni a gyökereinket, nem félni a múltunktól. Mert ha tudjuk, honnan jövünk, akkor sokkal nagyobb esélyünk van arra is, hogy tudatosan válasszuk meg, merre megyünk tovább.”
