Szirmai Vera és férje több mint 30 közös év után súlyos veszteségek és egy fokozatosan mélyülő krízis után a válás küszöbére jutott. Egy utolsó döntéssel mégis belevágtak a párterápiába, ahol kiderült, hogy nem egymással harcoltak, hanem olyan működési módokkal, amiken lehet változtatni. Történetük megmutatja, hogy a válás szó kimondása néha nem a vég, hanem egy közös újrakezdés első mondata.
„Kései gyerek vagyok: a testvéreim húsz–huszonöt évvel idősebbek nálam. Ezt sokáig csak tényként kezeltem, aztán rájöttem, mennyi mindent meghatározott. A szüleim értelmiségiek voltak, tanárok, szeretettel neveltek, csak éppen egy teljesen más nemzedéket képviseltek. Ezért én kamaszként nagyon lázadtam. Olyan erővel akartam a saját életemet élni, hogy volt, amikor már azt sem akartam, hogy ott legyenek a fontos pillanataimban.
Talán ezért is határoztam el, hogy én majd fiatalon szeretnék családot. De nem terveztem annyira korán, mint ahogy történt. 19 éves voltam, amikor megismertem Petit – ennek idén már 35 éve. A kapcsolatunk még fiatal volt, amikor kiderült, hogy babát várok, és azt is megtudtuk, hogy egészségügyi okokból a terhesség megszakítása komoly következményekkel járna. Dönteni kellett, gyorsan és felelősen. Én nem akartam ráerőltetni semmit, és azt mondtam, ha ő ebben nem akar részt venni, akkor én egyedül vállalom a gyerekünket. De erről hallani sem akart, azt mondta, ezt együtt csináljuk tovább.
A házasság végül inkább szülői nyomásra lett – mi ketten el lettünk volna még papír nélkül is –, de nem bántuk meg. Mire az esküvőre sor került, már hét hónapos terhes voltam. Nem volt nagy lakodalom, hanem egy bensőséges, szolid esemény, ami illett hozzánk. A mai napig jó visszagondolni rá!
Evelin megszületett, és olyan volt, mintha az élet jutalmat adna: könnyű babaként bárhová vihettük. Aztán gyorsan jött Lili, és vele a másik véglet – amit egyébként nagyon jól tudtam kezelni. Utólag derült ki, hogy ő ADHD-s, és később az is, hogy nálam is van egy impulzív működés, csak másképp.
Aztán eljött az a korszak, amikor a család nem csak a mi négyesünkről szólt. Anyukám alzheimeres lett, és egy idő után szükség volt a 24 órás felügyeletre. A testvéreimnek is megvoltak a maguk terhei – beteg feleség, késői gyerekvállalás –, így én álltam bele a gondozásba. A lányokkal együtt beköltöztünk a szüleim nem túl nagy házába: ők az egyik szobában, a gyerekek a kis szobában, mi a nappaliban.
Peti közben elkezdett kamionozni, mert a kieső keresetem miatt kellett a plusz bevétel. Eleinte még gyakrabban jött haza, aztán egyre ritkábban, végül szinte kiesett a hétköznapokból. A mindennapok rám szakadtak: gyerekek, szülők, iskola, háztartás – és mindehhez az a belső kényszer, hogy »mindent meg kell oldani«. Nem beszéltem a nehézségeimről senkinek, nem kértem segítséget, csak mentem előre. Akkor még nem tudtam, hogy ez egyszer majd visszaüt.
39 éves koromra három év alatt a szüleimmel együtt hét közeli rokonomat temettem el – utolsóként anyut. Amikor elbúcsúztattuk, egyszer csak elfogyott belőlem minden erő. Összeomlottam. Depresszióba csúsztam, bezárkóztam, kifelé mégis tartottam a mosolyt. Az ismerősök és a családtagok felé »minden rendben volt«, de amikor a négy fal között maradtam egyedül, a konyha sarkában ültem és sírtam. Volt idő, amikor már azon gondolkodtam, hogy jobb lenne nélkülem a világ. Akkor megijedtem, és elmentem pszichológushoz – még erről sem beszéltem senkinek. A terápia során tanultam meg gyászolni, visszatérni a hétköznapokba, és kimondani: vannak helyzetek, amelyekért nem voltam a felelős. Lassan újra stabil lettem.
És akkor Peti egyszer csak azt mondta: »Szerintem jót tenne neked a helyváltoztatás. Gyere velem kamionozni.« Mi ekkor már nyolc éve külön éltünk – ő sokat volt úton, nekem meg kialakult az otthoni ritmusom –, így felmerült a kérdés: hogy fogunk mi megint 0–24-ben együtt működni? Először csak mellé ültem egy hétre, aztán hosszabb időkre is. Meglepően jól ment. Végül belevágtam: tanultam, vizsgáztam, kamionos jogosítványt szereztem és 2014-től együtt dolgozunk egy kamionban.
Megtanultuk felosztani az erősségeket és a gyengeségeket: ki miben jobb, mikor cserélünk, hogyan segítjük egymást. És sokáig tényleg működtünk. Borzasztó jól. Hét évig. Aztán elkezdődtek a problémáink.
Eleinte nem tűnt vészesnek. Egy-egy konfliktus, aztán fél év béke, majd ugyanaz a vita visszajött egy apróságból – erősebben, élesebben. Három évig ment így, spirálban. A végén már nem csak arról szólt, hogy »ki látja jól«, hanem arról is, hogy bántani akarjuk-e a másikat. És amikor azon kaptuk magunkat, hogy tüskéket szurkálunk egymásba, mindketten megijedtünk: ennek válás lesz a vége.
Idén februárban külön-külön meghoztuk a döntést: talán el kellene válnunk. Az utolsó pillanatban mégis kimondtam: mi lenne, ha megpróbálnánk a párterápiát? Peti szkeptikus volt, de azt mondta: rendben, adjunk neki esélyt. Valahol mélyen mindketten éreztük: harmincvalahány évnek súlya van. Ha menthető, próbáljuk meg.
Két terapeuta hölgyhöz kerültünk, és az első hetekben már történt valami ritka: nem egymást akartuk »lenyomni«, hanem érteni kezdtük a mintáinkat. Kiderült, hol csúsztunk el: hogy ugyanazt a témát cipeljük körbe-körbe, csak más nyelven beszélünk róla. Peti két ülés után teljesen átbillent, és onnantól ő is nagyon benne volt – talán még jobban is, mint én. Ez nekem óriási ajándék volt.
A terápia rávilágított arra, hogy a konfliktusaink nagy része az én működésemből fakadt – és abból, hogy egyikünk sem értette pontosan, mi történik bennem. Előjött a felnőttkori ADHD témája, az impulzivitásom, a túlvállalásom, a stressz alatti szétesés, és a pénzhez való viszonyom is. Peti ezt korábban felelőtlenségnek látta; én meg szégyennek éltem meg. Amikor nevet kaptunk rá, hirtelen lett közös nyelvünk: nem »ellened csinálom«, hanem »így működöm, és meg tanulnom kell kezelni«.
Fél év után a terapeuták azt mondták: párként rendbe tettük a legfontosabbakat, de nekem érdemes lenne egyéni terápiában folytatni. Így is lett. Ott kezdődött az igazi tanulás: határok, keretek, jegyzetelés (mert ami nincs leírva, nálam néha egyszerűen eltűnik), és az is, hogy kimondjam, ha valami nekem nem jó. Ez nálunk új volt. Régen lenyeltem, megfeleltem, aztán egyszer csak robbantam.
Gyakorlati megoldásokat is hoztunk: például pénzügyekben külön kassza és egy közös számla a közös kiadásokra, havi átlátható elszámolással. A munkára is szabályt alkottunk: kamionozás közben nem veszekedünk, mert életveszélyes, ezt komolyan vesszük. Ha feszültség van, elrakjuk, és hétvégén leülünk. Ma már higgadtan végig tudjuk beszélni, mi zajlott bennünk. Peti eddig azért emelte fel a hangját, hogy »megelőzzük a bajt«. Ma már másképp csinálja, mert tudja, ha rám kiabál, én szétesek.
A legnagyobb változás mégis az, hogy újra szövetségesek lettünk. Már nem akarjuk uralni egymást. Én haladok az ADHD-s működésemmel kapcsolatos felismerések útján, próbálok változtatni, Peti pedig segít: kérdez, ráhangolódik. Nem azért tanulom magam, hogy más ember legyek, az impulzivitásom megmarad, szeretik is bennen, hanem azért, hogy könnyebb legyen együtt élni velem. És nekem is magammal.
Szeptember óta nem kellett visszamennünk a terápiára. És ami a legszebb: olyan érzelmi közelség jött vissza, amire azt hittem, már csak emlék. Most meg itt van, velünk.”
