Maros Andrást több szálon ismerem: a reklámszakmából, a magánéletből és a Szalonból is, ahol az Életem közepe esteket tartjuk. Egy komoly teniszkarrier, több mint két évtized reklámszakma, könyvek, irodalmi, színházi munkák vannak mögötte, és még ötven felett is álmodozik tovább, keresi, mi jöhet még és hol. Impresszív.
„Az életközép számomra nem visszatekintés, inkább előre nézés. Nem számvetés, hanem kérdés: mi jöhet még?
Több mint huszonöt évet töltöttem a reklámszakmában. Szerettem, izgalmas volt, sok mindent adott, például egy teljes baráti kört. Egy idő után viszont kezdett zavarni, mennyire kevés benne a valódi sikerélmény. Az ötletek, kreatív javaslatok nagy részének az első prezentáció slide-jai jelentették a végállomást, onnan mentek az archívba, kész, végük lett. Ezt fiatalon könnyebb volt elfogadni (akkor még a fiókba mentek), később már nehezebb – főleg azt, milyen indoklásokkal kukázták ki őket.
Az utolsó munkahelyemen, amikor kreatívigazgatóként azt éreztem, hogy nincs meg az az autonómiám, amire szerződtem, először gondoltam azt, hogy na jó, ehhez a fejem-fölött-átnyúláshoz én már öreg vagyok. Felálltam. Nem dühből, nem sértődötten, egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy mindenáron ezt már nem csinálom.
Az irodalom, a színház, a filmírás régóta az életem része; a reklámos állásaim mellett is nagyjából mindig írtam; volt, hogy felmondtam, és kizárólag írásból éltem. Ezek soha nem B tervek voltak, hanem párhuzamos életvonalak. A reklámból végül egy kulturális közegbe váltottam, anélkül, hogy tudatosan új célokat vagy irányokat jelöltem volna ki magamnak. Inkább nyitottabbá váltam arra, mi talál meg engem, és arra figyeltem, hogy ami megtalál, összhangban van-e azzal, amit eleve szívesen csinálnék. Ez a várakozás furcsa, lebegő állapot: jó és izgalmas, még ha időnként elbizonytalanodási szakaszokkal jár is. Közben teljesen természetessé vált az eltávolodás attól a kényszertől, hogy valamit gyorsan még be kelljen biztosítanom, az „utolsó körre”. Figyelek, nézelődöm, aztán jön, ami nekem való: erre rendezkedtem be.
Az életközép egyik nehéz része, hogy hirtelen tényezővé válik az életkor. Nem volt átmenet a fiatalkor és a középgenerációs lét között – vagy ha volt, én nem vettem észre, nem szóltak. Vannak országok, ahol az ötvenesekre nem öregként, hanem tapasztaltként néznek. Nálunk nem egészen így van: itt főként gyanakvással fogadják ezt a korosztályt. „Mit akar ez még itt?” Az évek múlásával szűkülnek a lehetőségek, erről ritkán beszélünk, pedig kellene. És persze ötven fölött az egészségmegőrzés is előrébb lép a fontossági listán, itt már tétje van annak, hogy miben vagyunk benne.
Én azt mondom, akkor sem kell mindenáron rögtön így vagy úgy dönteni. Lehet figyelni, nyitottnak maradni. És közben szem előtt tartani azt a fontos szempontot, hogy az ember ne megbánással nézzen majd vissza erre az időszakra.”
